13 éves csúcsra, a márciusi 2,4% után 3,6%-kal emelkedett a személyes fogyasztások árindexe (PCE) a tengerentúlon áprilisban. Havi alapon pedig a várt 0,2% helyett 0,6%-os volt a növekedés márciushoz képest. A maginflációs index pedig az előzetesen várt 2,9% helyett 3,1 százalékos éves növekedést ért el.
Meddig tart a FED türelme?
A Fed az inflációs alapmutatóval szemben a személyes fogyasztások árindexét figyeli elsősorban az áremelkedés értékelésekor, ezért kiemelt szerepe lehet a későbbi kamatdöntésekben. A jegybank korábban azt hangsúlyozta, hogy a következő hónapokban rugalmasan kezeli majd a 2%-os cél elérését, de kérdés, meddig tart ez a rugalmasság, a 3% feletti árindex belefér-e még a Nyíltpiaci Bizottságnak. Június 16-án tartja a Fed kétnapos kamatdöntő ülését, ekkor verbálisan is értékelhetik ezt az adatot.
Az amerikai jegybank egyre több döntéshozója kezdi elismerni, hogy hamarosan el kell indítani a vitát a válságeszközök fokozatos kivezetéséről, miközben a munkanélküliségi célok és a gazdasági kilábalás miatt még szükség lenne rájuk. Az áprilisi kamatdöntő ülés óta már két regionális Fed-tisztviselő is jelezte: hamarosan megindul az egyeztetés a program lassításáról. A Fed korábban azt ígérte, nem emeli a kamatokat addig, amíg az infláció nem kerül stabilan 2% fölé, és a gazdaság nem éri el a teljes foglalkoztatottság állapotát. Jerome Powell emellett azt is előrevetítette, hogy az infláció idei tavaszi, átmeneti célsáv fölé kerülésén a jegybank átnéz.
Piaci kockázatok
A befektetőknek nem csak a FED lépéseit kell figyelniük, hanem egymást is: vagyis azt, hogy az állampapírhozamok milyen mértékben emelkednek. Ha a FED-en múlna, valószínűleg soha nem emelnének kamatot, és soha nem szigorítanának. Miért? A legfőbb ok, amelyet soha senki nem mond ki: a kamatok az 1000 milliárdnyi amerikai állampapírt birtokló Kínát fogja gazdagítani, ha érdemi reálkamat kifizetésére kerülne sor. A globális nagyhatalmi versenyben ezt Amerika soha nem fogja megengedni, amíg a dollár a világpénz. Ehelyett megalkották a modern monetary theory nevű agyszüleményt, amellyel a világ számára elfogadhatóvá igyekeznek tenni azt, hogy inflációt zúdítanak a világra.
Kis hazugság, nagy hazugság, statisztika
Az infláció mérésének meglehetősen érdekes gyakorlata alakult ki, amelyet a kormányok rábíznak a „független” statisztikai hivatalokra. Ezek a „független” hivatalok pedig lelkesen igazítják a módszertant a fent leírt célokhoz. A mutatóból rendre kiveszik azt a tételt, ami emelkedik (élelmiszer, energia), bár a legtöbb esetben a mutató benne sincs a számolt inflációban (kiemelten a lakhatás költségei). Ha pedig mégis kimutatásra kerül egy-egy magasabb érték, akkor elemzők ezrei magyarázzák a publikumnak, hogy ez csak egyszeri tétel, csak bázishatás miatt van, stb. Aztán amikor a megemelkedett érték lesz az új bázis, a „normál” inflációról már senki nem mondja, hogy de ez már a nagyon magas bázishoz képest normál érték.
A Fed döntéshozói mindenesetre továbbra is azt hangsúlyozzák, hogy az infláció átmeneti, és olyan. kínálati és keresleti hatások fűtik, amelyek idővel automatikusan elmúlnak. Jellemző elemzői vélemény szerint az áprilisi amerikai inflációs adat nem több, mint zaj, amelynek elcsendesedésével újra relatíve alacsony áremelkedés köszöntene ránk, ezért szerinte a jegybanknak nem lenne érdemes hátráltatnia a kilábalást elhamarkodott reakcióval.
